3. rész

Bíztató kijelentésemre felcsillantak Serge szemei, és szája reményteli mosolyra húzódott.
- Va-valóban?!
- Valóban! – bólintottam nyugtatóan, magabiztos mosollyal.
A tízórai többi részét csendben töltöttük, és míg a fiú gondtalanul habzsolta a finomságokat, én is próbáltam elterelni gondolataimat a kijutásról. Végül befejeztük az étkezést, és egy kisebb kínos csend után hezitálva megszólaltam:
- Nos... Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk, hogy mi van… Odakinn?

- Odakinn? Mármint kinn, a sötétségben? Ott ugyan semmi sincs~ - intett le Serge, de én tovább próbálkoztam.
- Miért, próbáltál már kimenni…?
- Ah, nos, azt…. – csendesedett el és nézett le az asztalra fejét vakarva.
- Hány éve is élsz itt? – kérdeztem kissé csípősen.
- Mi-mindegy, akkor menjünk és nézzük meg... – adta be a derekát kissé kipirulva, amiért zavarba hoztam.
Kilépkedtünk az ’ebédlőből’, és Serge vezetésével rengeteg félsötét folyosón és termen áthaladva végtére megérkeztünk egy nálunk minimum kétszer, sőt háromszor nagyobb faajtóhoz. Nem időztem sokáig bámulással meg hasonlókkal, rögtön nekinehezedtem a kilincsnek és lassan kinyitottam az ajtót. Kíváncsian megálltam a küszöbön, és gyakorlatilag a semmibe néztem. Amerre csak láttam, intenzív feketeség, abszolút sötétség.
- Látod? Semmi~ - hallottam Serge hangját, és mintha valami kellemetlen élt éreztem volna hangjában, amint megfogta kezem azzal az indítékkal, hogy visszahúzzon az épületbe.
Azonban én nem tágítottam, meg akartam nézni, hogy mégis mi lehet kint. Serge-re néztem kissé mérgesen, és kezemet kiszabadítva kiléptem a feketeségbe. Meglepő módon a lábam talajt ért, és talpam alatt egy fehér fényfolt keletkezett, majd oszlott szét. Felvont szemöldökkel tovább haladtam előre, és előttem lassan fényes fák, bokrok, állatok rajzolódtak ki. Egy pillanatra visszatekintettem Serge-re, aki csak idegesen integetett nekem, hogy menjek vissza. Valami viszont azt súgta, hogy tovább kell haladnom. Ahogy közeledtem a fák felé, azok közül egy szellem-szerű őz lépkedett hozzám kecsesen, felém tolva fejét, mintha arra kérne, hogy simogassam meg. Egy apró mosolyt eleresztve gyengéden megsimítottam két füle között, de rögtön égető fájdalmat éreztem a bőrömön, szóval felsikítva meghátráltam. Az őz eközben torzulni kezdett. Borotvaéles fogakat és karmokat növesztve, saját bőréből kiszakadva egy félelmetes szörnyeteggé változott. Megfagyott az ereimben a vér. Egy pillanatig csak bámultam rá, lesokkolva a hirtelen változástól, de a vadállat egy óriásit üvöltött amint felém rontott. Ez épp elég volt ahhoz, hogy halálra rémülve sarkon forduljak és kiabálva rohanjak vissza a szintén elborzadt Serge felé, nyomomban a fenevaddal. A szörny majdhogynem gyorsabb volt nálam, és egy óriásit felém kapva mélyen beleszántott a hátamba a karmaival. Azt hittem, hogy ott halok meg a fájdalomtól, de csak futottam, ahogy a lábam bírta. Az épülethez érve beestem az ajtón, a teremtmény pedig egy puffanással szertefoszlott mögöttem. Lihegve lerogytam a padlóra, és hallottam, ahogy Serge becsapja az ajtót, majd jajongva mellém térdel:
- Daisy… Daisy, istenem, úgy sajnálom, én… Nem akartam…
Így dadogott, amíg én remegő kézzel megpróbáltam az amúgy szétszakadt kabátomat lehámozni magamról, mintha semmi sem történt volna. A könnyeim folyamatosan potyogtak, de számba harapva visszafojtottam a sírást.
- S-Serge… Nincs valamiféle elsősegély csomagod...? – hebegtem a kíntól megtört hanggal, felpillantva a fiúra. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, bár valószínűleg már mindegy volt.
- De, igen, azt hiszem!! M-már hozom is! – szólt, majd felpattant és elrohant az egyik folyosó irányába.
A gyötrelem meglepően gyorsan enyhülni kezdett, de amikor az ujjaimmal végigsimítottam a hátam, a tátongó seb továbbra is ott volt, bevérezve kezem. A bal tenyerem elég rendesen megégett, de egyáltalán nem is éreztem már. Igazából megkönnyebbülés volt, hogy ilyen hamar elmúlt a kínzó fájdalom, de azért rendesen összezavarodtam. Mi a franc történt odakint? Mi volt az a lény? Akármi is az igazság, nem ere számítottam. Kezdtem azt hinni, hogy valójában csak álmodok, de szerettem volna már felkelni. Ugyanakkor sajnáltam volna otthagyni Serge-t…
Az említett épp visszatért egy csomag kötszerrel és fertőtlenítővel, gondterhelt arccal. Nem igazán fűlött a fogamhoz, hogy egy szál melltartóban mutatkozzak a fiú előtt, de levettem a pólóm, mivel máshogy elég nehéz ápolni egy ilyen sebet. Becsuktam a szemem és sóhajtva masszíroztam a fejem
- Már egyáltalán nem is fáj, de azt hittem megpusztulok… - motyogtam félig magamnak, félik Serge-nek.
- Az én hibám… Nem kellett volna hagynom, hogy kimenj… Meg tudsz bocsájtani..? – kérdezte halkan amint kezelésbe vette a hátam. Kirázott a hideg, ahogy a jéghideg keze a bőrömhöz ért, de hagytam, hogy tegye a dolgát.
- Meg… Te nem tudtad, hogy ez van kint..? – kérdeztem bágyadtan.
- Nos… De… De azt hittem, hogy… Talán… Talán most nem lesz…
Igazából kissé mérges lettem, hogy annak ellenére, hogy ő is látta már, hagyott engem kimenni a szörnyhöz. De nem volt kedvem vitatkozni, csak reméltem, hogy nem tartogat több ilyen és ehhez hasonló meglepetést a mai nap. Ezután olyan csend telepedett a helyiségre, hogy a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Már ha lett volna akármilyen légy is. Serge csak valahogyan érdekesen bekötötte a hátam, amíg én gondolkodtam. Eldöntöttem, hogy későbbre halasztom a hazajutással való foglalkozást, annak ellenére, hogy majdnem meghaltam az előbb. Már csak azért is halasztom ezt későbbre, mert halvány gőzöm sincs, hogy hogy lehetne innen kikerülni. De mindegy is.
- Daisy, most már... Felöltözhetsz… - hallottam Sergét, amint megköszörülte torkát.
Gyorsan felkaptam a felsőm és a fiú felé fordultam, kezemet nyújtva neki:
- Köszönöm… Kérlek, ezzel is csinálnál valamit?
Serge bólintott és gyorsan orvosolni kezdte égési sebem. Ekkor meg tudtam figyelni az arcát, és észrevettem, hogy a szeme alatt, a homlokán és az állán több apró heg is húzódik. Talán ő is próbált már megszökni, hiszen ő maga is mondta, hogy milyen rég óta van itt… Sajnáltam őt. Még mindig nem értettem, hogy hogyan is működik ez a hely.
- Serge… - szólaltam meg halkan.
- Hm? – nézett szemembe kérdően. Egy pillanatra mintha félelmet láttam volna tekintetében... Mintha félne attól, hogy most azonnal eltűnök.
- Mondd… Egyáltalán nem emlékszel arra, hogy hogy kerültél ide?
- Nem… Igazából, a gyerekkoromból semmire sem emlékszem… Egyszer csak itt ébredtem, és… Itt vagyok. Nem tudom mennyi ideje, már nem számolom – mesélte félrenézve és nyelve egyet.
- Értem – bólintottam szemöldökömet összeráncolva. Dehogy értettem.
Miután Serge kész lett a kezem kötözésével is, feltápászkodtam és sóhajtottam egyet:
- Köszönöm.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt és ránéztem.
- Körbevezetsz? – kérdeztem, mire a fiú szemei felcsillantak.
- Hát persze! Megmutatom a szobámat, imádni fogod!! – kuncogott amint ő is felpattant. Vigyorogva elindult a bejárattal szemben lévő széles, márvány lépcsősor felé, intve nekem, hogy jöjjek. Még egyszer utoljára hátranéztem de végülis utána ballagtam.