2. rész

Teljesen lefagyva tekintettem fel a nekem kezet nyújtó emberre. Konkrétan fiúra. Először is a külseje sokkolt le, mert haja fehér árnyalatban ’pompázott’ (pedig velem egykorúnak tűnt), és halványlila szemeivel kíváncsian fürkészett, kedves mosollyal kísérve azt. Elegáns, de kényelmesnek tűnő összeállítást viselt, ami egy fehér felhajtott ujjú ingből, fekete nadrágból és hozzá illő mellényből állt. Egészen megnyerő kisugárzása volt, de ez nem változtatott a tényen, hogy egy teljesen más helyen voltam, mint az antikvárium. Lassan körbevándorolt tekintetem a helyiségen ahová kerültem. Egy elég nagy, könyvtár-szerű szobában feküdtem, de hangulata szinte összehasonlíthatatlan volt az üzletével. Szürke, hideg falak fogták közre a sok pazar könyvespolcot, amiken mindenféle, díszesnél díszesebb könyvek sorakoztak. Középen egy nagy, kerek asztal terpeszkedett, egy konzervatív vázával a közepére helyezve, alatta egy kisebb csipkés abrosszal. Az egész helyiség amolyan fenséges hangulatot árasztott, amit kissé megtört az, hogy én a végében egy polc meg néhány könyv alá temetve hevertem.

- Nos, segíthetek felkelni, vagy még szeretnél feküdni egy kicsit?~ - szólt hozzám lágy hangon a fiú elképedt arckifejezésemet látva, mire én kirázkódtam sokkomból.

- A-ah…

Végül megfogtam kezét, és engedtem, hogy segítsen kihúzódni a könyvhalom alól. Halkan megköszönve támogatását feltápászkodtam, majd miután leporoltam magam, megszeppenve álltam, és nézelődtem, mikor felcsillant bennem egy gondolat. Talán ez az a kaland, amire olyan régóta vártam? Hiszen ezt semmiképp sem lehet hétköznapinak nevezni! Riadt tekintetem rögtön kíváncsivá és izgatottá alakult.

- Megkérdezhetném, hogy hol vagyok, és hogy hogy kerültem ide? – érdeklődtem mosolyra húzódott szájjal a fiútól, akinek nevét még mindig nem tudtam.

- Ahh…! Ez itt a kastélyom könyvtárja! És hogy hogy kerültél ide….? Nos… - kínosan felnevetett miközben megvakarta fejét. – Én is pont ezt szerettem volna kérdezni. Na meg persze, a nevedet…

- Daisy Pennell! És hát…. – homlokomat ráncolva gondoltam vissza az eseményekre, amik ide vezettek. – Az antikvárium pincéjében voltam, mikor az egyik polcon észrevettem egy aranykönyvet, és amikor megpróbáltam elérni, az egész mindenség rám borult… És amikor észbe kaptam, már itt voltam!

- Ah-ha! Én Serge vagyok! – csillogó szemekkel közelebb lépett hozzám és úgy fürkészett. – Tudod, még soha senki nem járt ebben a kastélyban rajtam kívül, így nagyon megijedtem, amikor csak így megjelentél miközben olvastam… De… De most igazán, igazán örülök neki, és köszöntelek! – nevetett fel vidáman, ami engem is mosolyra fakasztott.

- Örülök a találkozásnak…! Szóval ez itt a te könyvtárad? És kastélyod?! És, és… Egyedül élsz itt? Elképesztő! Ha ezt elmesélem anyának és apának… El se fogják hinni nekem! – ömlengtem teljes extázisban.

- Má-máris menni akarsz?! – kerekedett el Serge szeme, és izgatott hangja egy másodperc alatt pánikolttá változott, ahogy megragadta karom, bár nem erősen, inkább csak kétségbeesetten.

- Ah, nem, nem most rögtön! Ha megengeded, szívesen maradnék még egy kicsit – emeltem le kezeit óvatosan rólam, kissé meglepődve. Magamban úgy döntöttem, hogy mivel a szüleimnek úgy vázoltam a mai tervet, hogy egész nap nem leszek otthon, még időzhetek itt. Főleg azért, mert kíváncsi vagyok a kastélyra, hogy hol vagyok, és hogy mégis hogy kerültem ide. Egy pillanatra felmerült agyamban a kérdés, hogy hogyan fogok visszajutni az antikváriumba, de ezt el is hessegettem, mondván hadd nézelődjek kicsit.

- Oh, akkor rendben!~ - nyugodott meg Serge, és tekintete megint vidámmá vált. – Oh, hiszen tíz óra van! Meghívhatlak enni?~ - kérdezte boldogan a faliórára pillantva, előre-hátra hintázva lábain.

- I-igen! – örültem meg az ajánlatnak. – Amúgy is kíváncsi vagyok a kastélyra!

Serge rögtön meg is fogta kezem, és nagy léptekkel kihúzott a könyvtárból. Egy hosszú, régies folyosóra érkeztünk, amit jobb oldalról az óriási, gyönyörű ablakokon át beszűrődő… Na álljunk csak meg. Semmi, de abszolút semmi nem szűrődött be. A vaksötétségben egyedül a könyvtárban is tapasztalt díszes csillárok világítottak, egészen hátborzongató hangulatot keltve. Kinn csupán a nagy feketeség volt, de még csak egy darab hold, vagy csillag sem tündökölt az égen. Ez már alapvetően felettébb rendkívülinek számított, de reggel tíz órát említett Serge. Teljesen kirázott a hideg, ahogy az előttem baktató Serge-t követtem, s majd végül bizonytalanul megszólaltam:

- Öhm… Hogy… Hogyhogy kint csak… Csak semmi van?

- Fog-galmam sincs~ Mióta itt vagyok, mindig is így volt! – hangzott a derűs válasz.

- És ha kimész… Akkor is csak a nagy semmi van? – zavarodtam össze.

- Hát, mikor kinyitom az ajtót, valóban csak annyi van előttem..

Erre elcsendesedtem. Szóval ez a kastély… Csak a semmiben lebegne? De azt mégis hogy…? Valóban valami másik világban lehetek. Ennek gondolata viszont teljesen elvarázsolt.

- És te? Honnan jössz? – nézett rám vigyorogva Serge.

- Én? Én Angliából, Brighton-ból…

- Brigh-ton? Az szép hely?~ - csillant fel kíváncsisággal a fiú szeme.

- Igen! A tengerparton van, és van óriáskerék, meg minden… Meg kedvesek az emberek. 

- Óriáskerék… És az milyen?

- Ho-hogy milyen…? – illetődtem meg. Azt megértem, hogy nem volt Brighton-ban, de hogy nem tudja milyen egy óriáskerék… - Mondd csak, te mióta élsz idebenn…? – kérdeztem, mire a fiú tekintete kissé elsötétült.

- Mióta az eszemet tudom… Nagyon régóta…

- É-és egyedül, végig?!

- Igen… Mondd csak – nézett rám, és szemeiben valami különöset véltem felfedezni. – Szereted a családodat? És a barátaidat? És Brighton-t?

- I-igen… - rögtön tudtam hová akart kilyukadni. Jártas voltam már az ilyenekben, és pont emiatt a szívembe egy pillanatra félelem férkőzött.

- És… Szomorú lennél, ha többet nem láthatnád őket?

- Milyen kérdés ez, természetesen…!

- Értem… - fordult vissza az út felé, és akkor beugrott nekem, hogy mi volt az a különösség, amit a szemeiben láttam. Magányosság. És hirtelen borzalmasan éreztem magam, pedig nem kellett volna, hiszen nem az én hibám. 

Még rengeteg termen vágtunk át ahol csak nagyon gyér világítás volt, és teljesen a frászt hozta rám. Egyre és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, és a sötét foltokba már mindenféle lidérceket képzeltem. Sőt, néha megesküdtem volna rá, hogy zajokat is hallok. Ennek ellenére Serge vidáman lépkedett mellettem, valami dallamot dudorászva. Egyébként a berendezés nagyon káprázatosan mutatott (volna a világosságban), tényleg mintha egy nemesi kastélyban jártam volna.  Impozáns festmények a falakon, elképesztően kidolgozott szobrok, finom szövésű szőnyegek. A félhomályon kívül az egésznek mégis valamiféle otthonos érzése volt, ez pedig már tényleg összezavart.

Végül egy nagy terembe értünk. És nagy alatt tényleg nagyot értek. Itt is óriási ablakok ’világították a helységet’, fenséges függönyökkel (aminek épp semmi hasznát nem lehetett venni). Az én figyelmemet azonban a terem közepén álló, egyetlen kicsi, kerek asztal keltette fel. Egy elegáns terítő fedte, rajta egy pici vázával, amiben egy apróbb csokor hortenzia ékeskedett. Mivel csak egyetlen egy széket találtunk, Serge kínosan nevetgélve leültetett, és elfutott egy másikért. 

Csendben, megilletődve ültem, és vizsgáltam a hortenziát. Már rengetegszer utánanéztem a virágnyelvnek, de ez most épp nem ugrott be… Gondoltam majd megnézem, ha hazamegyek, és eszembe jut. A hatalmas terem még mindig különösnek hatott, de kezdtem megszokni. Majd miközben azon gondolkodtam, hogy ez a kaland vajon mit tartogat nekem, és hogy mégis hogy a jó francba kerültem ide, Serge visszaért, egy enyémmel megegyező széket húzva maga után. Helyet foglalt velem szemben, és boldog mosoly kíséretében megszólalt:

- Jó étvágyat!~

Hirtelen az asztal megtelt tányérokkal, amiken mindenféle tízórai finomságok sorakoztak. Kalács, muffin, brownie, különféle sütik, gyümölcsök. Továbbá italként narancslé, szörp, kakaó, kávé, és sima víz szolgált, amik szépen felcímkézett palackokban csoportosultak középen, a váza helyén. Hirtelen rájöttem, hogy milyen éhes vagyok, és ámulattal kerekedett el szemem. Serge-re néztem, amolyan ’Szabad?’ módon, ő pedig örömtelien felnevetett.

- Jó étvágyat kívántam, nem? Érezd otthon magad!~

- Köszönöm, és jó étvágyat! – kuncogtam boldogan, és nekiláttam az étkezésnek. 

Mindennek isteni íze volt, mintha varázsolták volna. Őszintén, ha tehettem volna, annyit raktam volna el, amennyitől meg nem telik a táskám, de nem akartam udvariatlan lenni, így csak csendben, elragadtatva lakmároztam. Néha magamon éreztem Serge tekintetét magamon, de nem igazán zavart. Ekkor megint eszembe jutott a ’vajon hogyan fogok kijutni’ kérdés, ezért két falat között Serge-re néztem.

- Mellesleg, hogy fogok kijutni innen…?

- Ahh? – lepődött meg Serge, majd kissé összevonta szemöldökeit. – Ennyire nem akarsz itt lenni…?

- De, még szeretnék maradni, csak.. Azon gondolkodtam, hogy mikor majd később hazamennék, hogyan is fogok. – mondtam kissé furcsállva, de megértve azt, hogy Serge ennyire ragaszkodik maradásomhoz.

- Nos, öhm… - kínosan felnevetett és megvakarta fejét, majd arckifejezése kissé… Kísértetiessé vált. – Mondd csak, szerinted én miért vagyok bezárva ide egy nagyon, nagyon, de nagyooon hosszú ideje? Már milliószor próbáltam kijutni. És mint látod… Sikertelenül. És a te esetedben se tudom, hogy hogyan lehetne ezt megvalósítani~

Ezekre a mondatokra elszörnyedtem. Mi van, ha nem fogok tudni kiutat találni…? Mindig is egy ilyen kalandra vágytam, de hogy ne tudjak kilépni belőle… Végül kivertem a hasonló gondolatokat a fejemből, és pozitívan felnevettem, és kijelentésemmel mintha magamat is próbáltam volna győzködni.

- Nos, ebben az esetben mindkettőnknek keresek kiutat!~