4. rész

Miután felmentünk a lépcsősoron, egy nagy, díszes ajtóval találtuk szembe magunkat. Serge megállított, és felém fordult egy széles mosollyal az arcán:
- Ez itt a díszterem! Szeretek itt lenni, és csak feküdni a padlón… Majd meglátod miért~

Azzal benyitott a helyiségbe, előre engedve maga előtt. Én lassan beléptem a terembe, és ámulva néztem körbe. A fekete falak a végtelenbe nyúltak felfelé, és a távolban már csak a csillagos égbolt látszott plafon helyett, csillárok helyett bevilágítva az egész teret. A levegőben is apró fénypontok úszkáltak szentjánosbogarakhoz hasonlóan, de amikor kinyújtottam kezem, hogy elkapjam őket, csak szertefoszlottak. Mikor lenéztem, önmagamat és a csillagokat láttam a tökéletesen tükröző padlón. Az egész lélegzetelállító volt, én pedig nevetve előre szaladtam, pördülve egyet-kettőt a szálldogáló fények között. Nem is tudom leírni az érzést. Mintha a világűrben szaladgáltam volna, kivéve, hogy itt volt levegő meg ilyesmik. Serge velem együtt elnevette magát és utánam kiáltott:
- Hé, várj meg!
A terem túlsó felénél megálltam, ahol az ajtón lévő csillagtérképet vizsgálgattam addig, amíg Serge utolért.
- Én vagyok az idegenvezető, és csak így otthagysz? – kérdezte kicsit lihegve.
- Bocsánat, de nem tudtam megállni… - vigyorogtam. Bár nálam lett volna a fényképezőm!
Serge megrázta a fejét és mosolyt öltött arcára amint benyitott a következő helyre. Ez egy kis előszoba-szerűség volt, három ajtóval. Az ajtók fölött aranyozott betűk jelezték, hogy hova vezetnek. A legjobban a „Kert” felirat kapta fel figyelmem, mivel el nem tudtam képzelni, hogy hogy lehetett az épületnek kertje, mikor kint életveszélyes szörnyek rohangálnak fel-alá.
- Áh, a kertet akarod megnézni? Csak utánad. – engedett előre Serge egy udvarias mosollyal, de a szemében gyerekes fény csillogott.
Én kíváncsian kitártam az ajtót, és rögtön megcsapott az őszi falevelek és a rózsák illata. Egy hatalmas parkba érkeztünk, ahol ezernyi színben aranylottak és vöröslöttek a fák és rózsabokrok, egy széles kőutat szegélyezve. Teljesen elképedtem amint bőrömön éreztem a hűvös szellő simogatását és távoli vízcsobogás ütötte meg fülemet. Úgy tűnt, mintha csak az előző világban lettem volna megint, olyan természetes volt minden. Mellettem Serge megborzongott, ugyanis nem az időhöz volt öltözve, de ettől függetlenül boldogan vigyorgott rám.
- Tetszik? – kérdezte arcomat fürkészve, amire én csak hevesen bólogattam.
- Nagyon! Mi az hogy… - felnéztem az égre, amit pár gomolygó felhő takart el, és beszívtam a friss levegőt.
- Az út végén van egy szökőkút. Megnézzük?
- Igen! – nevettem el magam és megindultam a fák között. Sárga levelek szálldogáltak körülöttem amint Serge-re néztem, boldogan mosolyogva - Bár ilyen kertem lehetne otthon… Majd megmondom anyának, hogy ez tarthatatlan!
Erre Serge mosolya kissé lehervadt, és elkomorodva elfordította tekintetét rólam. Megszeppenve megpróbáltam kimagyarázni magam:
- Mármint, még nem most! Sokáig maradok, rendben? Nem hagylak még itt!
Serge erre csak közelebb lépett hozzám és újra vigyort erőltetve az arcára bólintott:
- Hát persze! Hát persze, hogy nem.
Pár perc séta után odaértünk a szökőkúthoz, és legnagyobb meglepetésemre egy kürtőskalács stand volt a közelében! A szökőkútról megfeledkezve a standhoz rohantam, izgatottan bekukkantva a fülkébe. A friss kürtőskalács illata levett a lábamról, csak azt nem tudtam, hogy elvehetem –e. Serge csak vidáman mellém lépett és két kalácsot elvéve az egyiket nekem nyújtotta.
- Csak nyugodtan! – bíztatott, amint letépett egy keveset saját adagjából és jóízűen elfogyasztotta.
Erre már én is belelendültem az evésbe amint nézelődtem. A kalács mennyei volt, a táj is elvarázsolt, azonban kíváncsi voltam Serge szobájára.
- Na, megnézzük a szobám? – kérdezte Serge, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat.
- Pont ezen gondolkodtam, igen! – válaszoltam miután lenyeltem az éppen számban lévő falatot.
Serge se szó, se beszéd eldobta az édességet, ami csak eltűnt a levegőben és kezemet megragadva sietősen megindult. Kissé megilletődtem mind a kámforrá váló kürtőskalácson, mind azon, hogy csak így magával rángatott, de csak ráhagytam. Sietősen visszaértünk a három ajtós szobácskába, ahol Serge már alig bírta visszatartani izgatottságát.
- Na, készen állsz?! – kérdezte hangosan, büszkén kihúzva magát.
- I-Igen! – próbáltam olyan lelkesen beszélni mint ő, de nem sikerült annyira.
- Dobpergés…. Tádá! – kiáltott amint belökte szobája ajtaját.
Először eléggé összezavarodtam… Ugyanis az ajtó mögött csak fekete semmiség voltam. Őszintén egy pillanatra azt hittem, hogy rám uszít valami vadállatot és az egész csak egy jól kitalált trükk.
- Hát ez… - kissé lelohadt kedvvel szólaltam meg, de Serge csak sejtelmesen mosolygott.
- Menjünk be!
Hezitálva beléptem a semmibe, most nem annyira sietve, mint amikor a bejáraton mentem ki.
- Daisy, mi a kedvenc virágod? – kérdezte Serge, amin meglepődtem. Mi ez a hirtelen csevegés?
- N-nos, talán a lilaakác…
- Orgona! – kiáltott fel a fiú, mire én összereztem, azonban körülöttünk egyszerre csak látszólag a semmiből ezernyi és ezernyi apró zöld hajtás jelent meg, amik másodpercek alatt óriásira nőttek, egy lilaakác erdőt formázva körülöttünk. Tátott szájjal meredtem a fákra, és nem tudtam mit szóljak.
- Hmm, vagy talán egy pipacsos rét! – mondta Serge, mire az akácfák gyönyörű pipacsokká változtak. Ez már tényleg hihetetlen volt.
- Vagy mondjuk legyünk a tengerben? – Serge egyetlen mondatára hirtelen vízáradat emelkedett körülöttünk, tengernyi színes hallal és korallmezőkkel. Azt hittem ott helyben megfulladok, de miután láttam, hogy Serge nyugodtan nevetgél mellettem, én is tapasztaltam, hogy tudok lélegezni a vízben. Végülis eltűnt a víz és megint csak a semmiben álltunk. Lassan azonban kirajzolódott körülöttünk egy tágas hálószoba, ami érdekes módon nagyon hétköznapinak tűnt az épület többi részével ellentétben. Egy kényelmes ágy, íróasztal, könyvespolcok, meg az ablakon besütő hamis napfény… El voltam képedve. Nyilvánvalóan ez olyan szoba, ami Serge kívánságait tükrözi, tehát meglepett, hogy ilyen egyszerű kis szobát készített magának.
- Ez… Hihetetlen – suttogtam teljesen elámulva.
- Hehe~ Jó, mi? – nevetett amint egy jól irányzott mozdulattal az ágyába ugrott és elnyújtózott. – He bármit is kívánsz, csak mondd, és itt megjelenik! Annyi a gond, hogy nem lehet a szobán kívülre vinni dolgokat, de ennyi igazán belefér.
Ez mind nagyon tetszett, de egy gondolat ötlött fejembe.
- Serge, nem próbáltál még… Kijáratot készíteni? Mármint úgy ebből az egész… Mindenből? – kérdeztem kissé tétovázva.
Serge megint elkomolyodott amint válaszolt:
- Próbáltam, de csak ugyanaz történt, mint ami odalenn.
Erre én is elszontyolodtam egy kicsit, mert kezdtem tényleg aggódni a kijutás miatt.
- Mondd… Miért akarsz annyira elmenni? – kérdezte Serge fejét megdöntve és rám nézve.
- Nos, csak… Csak... Azért újra akarom látni a családom… Meg Brightont…
- Én meg tudom neked csinálni! Nem kell elmenni azért, hogy megnézhesd! Mellesleg én is… Én is itt vagyok! Nem akarsz barátkozni velem…? – kérdezte Serge egyre idegesebben, felülve az ágyán. A hideg végigfutott a hátamon, mivel a szoba érezhetően hűvösebb lett és az ég is beborult kint.
- Nem, nem, én akarok veled barátkozni! Nagyon rendesnek tűnsz meg minden csak…
- Csak? Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! – emelte meg hangját Serge, felkelve az ágyról és felém közeledve, amitől kezdtem kicsit félni. Olyan szobában voltam, ami teljes mértékben a fiútól függ, szóval egyetlen szavába kerül, és valóban itt maradok.
- Nem akarok még elmenni… - motyogtam egy lépést hátratéve.
- Most még lehet hogy nem akarsz, de tudom hogy pár órán belül majd itt akarsz hagyni! Olyan régóta vagyok már itt egyedül, és most végre itt van valaki, de te el akarsz menni! Miért? Miért?! – Serge egyre közeledett. Kint az ég teljesen elsötétült, és a szoba lassan mintha omladozni kezdett volna. Én meg rémülten próbáltam meghátrálni.
- Serge, kérlek, ne csináld ezt… Félelmetes vagy… Félek… - suttogtam a fiú szemeibe nézve, aki erre megállt és szája elé kapta kezét. Láttam az arcán, hogy most jött rá, hogy azt az oldalát láttam, amit nem lett volna szabad. Eleredtek a könnyei amint hátralépett és eltűntetett mindent a szobából.
- Sajnálom… Nem… Nem akartam… - hebegte amint kezeibe temette arcát.
Nem jutottam szóhoz. Egy teljesen megtört emberrel álltam szemben.
- Serge…
- Megértem, hogy haza akarsz menni. Segíteni fogok… Bár én sem tudom hogy hogy… De nem akarom, hogy egy ilyennel maradj, mint én.
Szinte hallottam amint kettétörik a szívem.
- Serge... Ketten fogunk kijutni innen. Együtt. Már megmondtam. Rendben? Bármibe kerüljön. Megígérem – mondtam amint óvatosan közelebb léptem hozzá és megsimítottam a vállát. Csak remélni tudtam, hogy igazat mondok.