1. rész

Áh, az ősz mindenki által istenített napjai. Őszi szünet. Annak is az első napja a legfontosabb. A belváros macskaköves utcáin baktattam a szélben, mely barna hajamat olykor arcomba tapasztotta. Álmosan pislogtam az útra és a díszes kirakatokra, egy nagy ásítást elengedve. A dolgos emberek már öltönyökben és kosztümökben szelték át a várost, munkába sietve, nagyszerű külsővel és sugárzó magabiztossággal. Ez kissé kontrasztos volt az én összekócolódott hajammal, gyorsan magamra aggatott ruhákkal és csöppet sem bizalomkeltő aurámmal, de sebaj. Természetesen már az előző éjszaka fennmaradtam vagy hajnali háromig, a szünet kezdetét ünnepelve barátaimmal. Evés, ivás, buli (bár nem az átlagos buli mert csak Skype-on videochateltünk), minden ami kell ahhoz, hogy sokáig fenn lehessen maradni. Még szerencse hogy a szüleim mély alvók, és hogy egy emelet meg pár ajtó választ el tőlük. Viszont mivel hozzá voltam szokva, hogy reggel korán kell iskolába menni, hamar felkeltem, és azután már visszaaludni se tudtam hogy pótoljam a szokásos alvásadagomat. Nem akartam elvesztegetni a napomat, szóval lassacskán valami emberi külsőt varázsoltam magamnak, és elindultam a kedvenc antikváriumomba. Imádtam azt a helyet, már egészen kicsi korom óta rendszeres látogatójának és vásárlójának mondhattam magam, ráadásul közel is volt, így nem kellett egy órát gyalogolni hogy meglátogathassam.

Tíz-tizenöt percnyi szélben (majd hirtelen eleredő esőben) való gyaloglás után végre megérkeztem az egyik régi, kopott ház tövében található apró üzlethez, az antikváriumhoz. A kirakatban a 'legújabb' olvasmányok sorakoztak, szépen, hívogatóan elrendezve. A falakat és az ajtót fedő palackzöld festék néhol már málladozni kezdett, de ez mintha csak még tetszetősebbé tette volna a helyet. Általában kis ládák szoktak lenni kirakva, ízelítőként szolgálva a kínálatból, de most a hirtelen eső miatt bizonyára gyorsan be kellett húzni őket. Megkönnyebbült sóhajjal kísérve lenyomtam a kilincset, és beléptem. Jövetelemet a kis szélcsengő jelezte, aminek hangját mintha már milliószor hallottam volna.

Rögtön megcsapott az ósdi könyvek finom illata, amit annyira szerettem. Ahogy azt egy antikváriumtól el lehet várni, tengernyi könyv halmozódott a már-már roskadozó asztalokon és polcokon amerre csak a szem ellátott, széles választékot nyújtva a kedves vevőnek. A helyiséget hangulatos sárgás fényű lámpák világították meg az ablakon besütő napfény hiányát pótolva, tökéletes összhangot létrehozva. A vásárlók halkan lépkedtek az állványok között, olykor megállva és közelebbről megvizsgálva egy-egy címet, ha kell, lábujjhegyre állva, vagy leguggolva. Mr. Battin, a már korosodó (hatvan év körüli lehet) eladó, aki nem mellesleg a bolt tulajdonosa is, derűs hangon köszöntött az eladópult mögül papírjaiból felnézve, mikor meghallotta az ajtónyitással összefonódott csengés hangját.

- Daisy, isten hozott!

- Jó napot, Mr. Battin! - köszöntem felvidult hanggal.

- Miben segíthetek, kedvesem? Csak a szokásos? - érdeklődött kedvesen, bár szerintem tudta, hogy valószínűleg az utóbbit fogom választani.

- Csak a szokásos. – erősítettem meg kuncogva.

- Akkor jó nézelődést~ - tekintett vissza az iratokra, amiket betérésem előtt böngészhetett.

Mint mindig, most sem siettem el a könyvek szemlélését, komótosan járkáltam a sorokat, úgy téve, mint a többi ember, nyújtózkodva, leguggolva. Egy pár iromány fel is keltette figyelmem, ezeket egy kis kupacba raktam az egyik eldugott asztalkára. Sok mindent olvastam már, de itt szinte mindig találok valamit, amit előző alkalommal nem vettem észre, és bekerülhet gyűjteményembe. Olykor-olykor kisebb társalgásba elegyedtem a többi vevővel, és megtudtam hogy van aki először jár itt, valaki pedig már nálam is sokkal régebb óta törzsvendég. Valahogy az ide járó emberek mindig kedvesek voltak, és ez vagy azért lehetett így, mert valóban ilyen a személyiségük, vagy mert az antikvárium otthonos és meleg hangulata a legjobbat hozta ki belőlük. Akármelyik lehetőség is igaz, kifejezetten élveztem a velük folytatott beszélgetéseket. Mr. Battin is jól megismert eszmecseréink folyamán, mint én őt. Sokszor hallottam a szintén könyvmoly feleségéről, és a vele kapcsolatos bolondos történetekről, amik a kalandjaikat és utazásaikat foglalták össze. Én imádok utazni, mert mindig új kalandot, felfedeznivalót látok, és úgy érzem ettől élek igazán. Na meg persze, a sok fantasy témájú regény és novella olvasása is megtette a hatását, úgyhogy mindig arra vágytam, hogy egy más világba is ellátogathassak, és ottani emberekkel, lényekkel találkozhassam. Bár ez inkább amolyan gyermeki álom mert legbelül, mélyen elfogadtam hogy ez a valóság, és annak az esélye, hogy hasonló dolgokban vehessek részt, nagyon csekély.

Végül, mikor végeztem a kutatással, a bolt sarkában ügyesen megbúvó csigalépcső felé vettem utam, ami lefelé vezetett, a pince részlegbe. Éppen nem tartózkodott odalenn senki, ami különös, de megnyugtató érzést nyújtott. Itt is ugyanúgy tornyosultak az olvasnivalók, így ha az ember azt hitte, hogy már mindent lecsekkolt, akkor tárt karokkal várta még több tonnányi érdekesség. Elképesztő, hogy egy ilyen kis helyre mennyi minden befér, ha jól van elrendezve. Épp a legnagyobb, legtömöttebb, legingadozóbb állványt vizsgálgattam, mikor a legfelső polcon valami csillogás vonzotta magára tekintetem. Egy arany bevonatú könyv, aminek gerincére pont olyan szögben vetült a lámpafény, hogy felkeltse figyelmem. Rögtön megteltem kíváncsisággal, így lábujjhegyre álltam és nyújtózva próbáltam kihúzni az aranykönyvet a simák közül. Mivel még így sem értem el teljesen, ugrottam egyet, de elfelejtettem, hogy az amúgy is instabil polcba kapaszkodtam fél kezemmel. Egyik esemény jött a másik után, és mire észbe kaptam, az egész állvány a könyvekkel megindult felém. Teljesen lefagytam, a szemem kikerekedett, és még csak kiáltani se tudtam mielőtt az egész mindenség rám dőlt, lavinaként beborítva. Annyi a különbség, hogy itt nem hó volt, hanem könyvek. Rengeteg. Meg egy extra polc, ami szerencsére nem volt nagyon nehéz, így nem nyomott szét teljesen, de a kupac alatt feküdve azért így sem esett túl jól. Ráadásul jó pár helyen beleálltak a könyvek sarkai és élei a testembe, minden bizonnyal nem túl szép nyomokat hagyva. Felszisszentem, és ha tehettem volna, ekkor csaptam volna a homlokomra, fejemet rázva, de ez a körülményeket nézve nem volt könnyen kivitelezhető. Végül összeszedtem magam, és ügyetlenül kikapartam magam a halomból. Bár még félig rám nehezedtek a könyvek (plusz a polc), kezeimmel a földnek támaszkodtam és megkönnyebbülten fellélegeztem, az aranykötésű könyvet bámulva, melyen semmilyen cím vagy felirat nem volt. Észre sem vettem az előttem álló alakot, aki kezét nyújtotta felém. Fájdalmas arccal feltekintettem, és a szívem szerintem meg is állt egy pillanatra a sokktól. Nem az antikváriumban voltam. És a nekem kezet nyújtó ember nem Mr. Battin volt, de még csak nem is az egyik vásárló.